Julianne Donaldson: Edenbrooke

by Lorelei augusztus 13, 2015 0 megjegyzés 2015 Anglia Arany pöttyös chick lit ikrek Julianne Donaldson romantikus történelmi romantikus

Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe.
Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött.
Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.

Nagyon sok jót hallottam erről a könyvről, a borítója is megfogott és egy kedves moly kölcsönadta nekem. Rájöttem, hogy mostanában egyre kevesebb történelmi romantikust olvasok, így nagy örömmel vágtam bele. Bár tény, hogy pont, mielőtt kézhez kaptam volna a könyvet, olvastam egy eléggé negatív értékelést, ami miatt aggódni kezdtem. Úgy egy órája fejeztem be, az emlékek még frissen élnek bennem, szóval valószínűleg a bejegyzés írása közben fognak letisztulni a gondolataim.

Főszereplőnk már több mint egy éve Bath-ban él nagymamájával, míg nővére Londonban, mert édesanyjuk halála után az apjuk úgy vélte, ez lesz a legelőnyösebb számukra (már el is felejtettem a jó öreg partikereső hozzáállást! :D). Igen ám, de a tragédia óta már eltelt 14 hónap és úgy tűnik semmi remény arra, hogy a papa hazatérjen. Marianne nem érzi jól magát Bath-ban, ő inkább vidékre vágyna, ráadásul kellemetlen udvarlóval is akad dolga.

Azonban úgy tűnik, a dolgok megváltozni látszanak, amikor a nagymamája egy feltétellel ráhagyja örökségét: úrinőként kell viselkednie. Edenbrooke-ba küldi a lányt a nővérével, Cecily-vel együtt, viszont az oda úton már akadályokba ütközik, és egy fogadóban köt ki sokkos állapotban lévő komornája és sérült kocsisának társaságában. Itt találkozik egy rejtélyes alakkal, akin egyszerűen nem tud kiigazodni. Sajnos tovább nem igazán tudnám folytatni anélkül, hogy lelőném a poént, így lássuk, hogy nekem mennyire tetszett.

Marianne karakterét az elején nagyon megszerettem, mert pont az úrilány ellenkezőjének tűnt, Elizabeth Bennet leegyszerűsített és kevésbé összetett másának. Aztán úgy az első száz oldalon nem is egyszer szaladt fel a szemöldököm. Valahogy hiába történelmi romantikus, nem éreztem azt a stílust és megfogalmazást, amit elvártam volna egy ilyen jellegű könyvtől. Mindezek mellett –szintén az első száz oldalon- érzelmek hirtelen váltakozásával találkozhatunk. Kezdjük ott, hogy a rejtélyes alak először határozottan nem úriember, majd már aggódóan néz, ezt követően fürkészően, de közben elfojtott nevetéstől remeg meg a szája széle. Gunyorosság, érdeklődés, zavar, elpirulás, harag, gyűlölet váltakozik fél- egy oldalon belül. Maga Marianne se tudja eldönteni, hogy ezt az alakot, Philipet, szeretni vagy gyűlölnie kellene-e.

Ha belelendülök az olvasásba, akkor hajlamos vagyok tényleg falni és vágtázni a sorok között, nem tudom ezért éreztem-e az előbb említetteket. Mindenesetre ez egy kicsit zavart engem. Aztán az általam kis jól elképzelt főhősnőnk már egyáltalán nem tűnt Eliza Bennetnek, olyan hirtelen váltott a csitri és gyerekesből komolyba és vissza, hogy csak kapkodtam a fejemet. Egyszerűen nem tanul a hibájából. Persze sokkal jobban tetszett ám a könyv az eddig leírtaknál.

Kifejezetten jó volt a szerelmi szál, csak az egész kicsit hóbortosra sikeredett. Például Marianne megállapítja, hogy flörtölnek vele, utána meg elgondolkozik azon, hogy na vajon miért? Vajon miért tetszik annyira Philipnek, ha elpirul? Naaa..? Ki tudja a választ? :D Hát persze, hogy csak azért, mert a barátja! A könyv felétől viszont tényleg egy rossz szavam se volt. Máskor a szenvedős részektől a falra mászok, most viszont pont az dobta fel számomra a dolgokat. A birtokon élő többi karakter is a szívemhez nőtt, viszont Cecily-t a végére sem sikerült megszeretnem, hiába szépített a dolgokon. Önző, elkényeztetett, hiú libának tartom, aki egyáltalán nem veszi észre maga körül a dolgokat. Kivéve persze, ha ő van a középpontban.

Marianne magányos és elkeseredett pillanatait teljesen át tudtam érezni, a kétségbeesésével együtt. A finálé előtt kapunk még izgalmakat, de összességében eseménydús 1-2 hetük volt a szereplőinknek. Amit nagyon szeretek az ilyen jellegű könyvekben, az az események csűrés csavarása és befolyásolása, természetesen a nagymamához hasonló szereplők által.

Philip azért megdobogtatta a szívemet, de a hárembe nem sikerült bejutnia. :D Kár akármihez is hasonlítani a könyvet, a világot nem fogja megváltani, de számomra beleesik a többször olvasós könyvek kategóriába, mert teljesen lekötött arra a pár órára. Mivel pár hét alatt játszódik a történet, hatalmas karakterfejlődésről nem tudok beszélni, de összességében egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Mondjuk nem értem, miért tartozik az Arany pöttyös könyvek közé, de ez már igazán nem is fontos.

Ha egy pár órára kikapcsolódnál és romantikus történetre vágysz, akkor ajánlom, hogy valamikor keríts rá sort!

Olvastad már? Neked tetszett?

Szép napot!

Lorelei J