2016. december 10., szombat

Emma Donoghue: A szoba


Vigyázat! A fülszöveg cselekményleírást tartalmaz.

Az ötéves Jack számára a Szoba maga a világ. Itt született, és Anyával együtt itt eszik, játszik, alszik és tanul. Jack képzeletét számtalan csoda foglalkoztatja – a tojáshéjakból épített kígyó az Ágy alatt, a Tévében látott képzeletbeli világ, a kuckó a Szekrényben, a ruhák között, ahová Anya esténként lefekteti, hátha jön Patás… 
A Szoba Jack számára az otthont jelenti, de Anya számára börtön, ahol tizenkilencéves kora óta -hét esztendeje- raboskodik. A Jack iránt érzett szeretetből egy egész életet épít fel a kisfiú számára tizenkét négyzetméteren. Ám ahogy Jack kíváncsisága egyre nagyobb, úgy nő Anya kétségbeesése is, hiszen tudja, hogy a Szoba hamarosan szűk lesz kettőjüknek. 
A történet, amely Jack egyszerre megható és vidám előadásában bontakozik ki, a szívfacsaró körülmények közepette is legyőzhetetlen szeretetről, az anya és gyermeke közötti elszakíthatatlan kötelékről mesél. Megrázó, felemelő és magával ragadó regény, amely mindvégig mélyen emberi és megindító marad.

Az évek során sokszor szembejött már velem Emma Donoghue könyve. Egészen addig halogattam a beszerzését, amíg az Alexandra oldalán le nem árazták. Akkor ugyanis az egyik barátnőm lelkesen ismételgette, hogy „ROOM”, én pedig bízva az ízlésében, megrendeltem. Igazából anélkül, hogy pontos sejtésem lett volna a tartalmáról. Ám egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt, kifejezetten odavagyok a pszicho témákért.

A fülszöveg minden lényeges információt elárul és nagyon nehéz spoiler nélkül bármit is írnom. A történetet a kisfiú, Jack szemszögéből olvashatjuk. Először nagyon idegesített ez a felállás. Egyrészt akadályozott a gördülékeny olvasásban. Másrészről pedig tudom, hogy Jack még csak gyerek, akinek rengeteg dologról fogalma sincsen, de valamiért zavart ez a tény. Azzal is tisztában vagyok, hogy a gyerekek az egyik percben képesek utálni, a következőben pedig szeretni, de valahogy képtelen voltam kibékülni a hálátlan gyerek énjével. Viszont ez egy jel arra, hogy az írónő mennyire fantasztikusan át tudja adni egy lurkó gondolkodásmódját, érzéseit, beszédstílusát. Az utóbbi egyébként a fordító munkájának is nagy elismerés. Magyarul olvastam a regényt, így nem tudom, hogy az eredeti változatban, hogyan oldotta meg Emma D. a nyelvezetet, de magyarul tökéletesen átjött.



A könyv elején belelátunk Anya és Jack mindennapjaiba. Megismerjük azt a hihetetlen ötletességet, odaadást és kitartást, amit Anya képvisel. Képes megteremteni a lehető leghétköznapibb környezetet az egyik legelképesztőbb káoszban. Tornásznak, olvasnak, írnak, kreatív foglalkozásokat tartanak. Főznek, mesélnek, a kisfiúnak pedig fogalma sincs, hogy valójában csak túlélnek. Megmondom őszintén nekem biztosan nem lett volna ennyi lélekjelenlétem. De még csak annyi sem, mint Jacknek. A magányba beleőrültem volna néhány felesleges szökési kísérlet után. Képtelen lettem volna nap-nap után felkelni és erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy biztosítsam a feltételeket egy gyerek megfelelő fejlődéséhez. Biztos egy kicsit ezt is jelenti az anyaság. Feladni és feláldozni mindent.



SPOILERESEN FOLYTATOM!

Ami nagyon tetszett még a regényben, hogy földhözragadt. Nem szállt el, nem volt képtelen, hanem teljesen valóságos jeleneteket, megoldásokat kaptam. Ha jól tudom, megtörtént események alapján készült, ami érződik is. Hihetetlen volt látni és elképzelni, ahogy Jack felfedezi a valós világot. A kiszabadulás után kezdtem igazán megbékélni azzal, hogy a kisfiú szemén keresztül látjuk a dolgokat, sőt, még örültem is neki. A helyzet lélektanáról viszont még sokkal többet olvastam volna. Egy évekkel később játszódó epilógus kellett volna igazán a lelkemnek. Rettentő kíváncsi vagyok, hogy Jack mennyire emlékezne mindebből tiniként, felnőttként, valamint arra, hogy mindez hogyan hatna ki a későbbi életére. Vagy, akár arra, hogyan boldogult Anya.

Lorelei

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése