Vigyázat! A fülszöveg cselekményleírást tartalmaz. 

Kevéssel éjfél után hófúvás kényszeríti megállásra az Orient expresszt. Az évnek ebben a szakában meglepő, hogy „telt házzal megy” a híres luxosvonat, mintha mindenki egyszerre akarna utazni rajta. A nem várt akadály türelmetlenséget, nyugtalanságot vált ki az utasokból, köztük a magánúton lévő zseniális detektívből, Hercule Poirot-ból is. Reggelre azonban mindezt egy tragédia tetézi meg. Holtan találják ugyanis a szerelvény egy amerikai utasát, méghozzá nem is akárhogyan – fülkéjében fekve, testén tucatnyi szúrással. Miután az is világossá válik, hogy gyilkosság történt, és az elkövető még nem hagyhatta el a vonatot, az utazóközönségen úrrá lesz a rémület… A segítség ki mástól érkezne, mint a nagy bajszú kis belgától, aki nem tagadja meg magát, beveti felbecsülhetetlen értékű szürkeállományát – és kivételesen két megoldással rukkol elő, így téve pontot e csöppet sem szokványos bűntény végére. 

Szerintem kevesen vannak, akik még nem hallottak az Orient expressz híressé vált gyilkosságáról. Először gyerekként találkoztam a történettel a nagyszüleimnél. Egyik este már le kellett volna feküdnöm, amikor még fél füllel hallgattam az 1974-es filmet, amit a szüleim a szobában néztek. Később már a barátnőmmel együtt ültünk be az új változatra és az idei Könyvfesztiválon végre lehetőségem volt potom áron beszerezni a regényt. Csak azt sajnálom, hogy a gyilkosság megoldására élénken emlékszem. Sebaj, így legalább jobban oda tudtam figyelni a részletekre.



Stan Lee (teljes nevén Stanley Martin Lieber, becenevén: the Man) nem igényel külön bemutatást. A képregények történetének legismertebb, legendás alakjaként ő jelentette a fő kreatív hajtóerőt a Marvel Comics szerkesztőségében. Karrierje során ő keltette életre – és emelte be a köztudatba, a mainstream popkultúrába – a világ legismertebb képregényhőseinek és leghírhedtebb gonosztevőinek némelyikét. Történetei – melyek tele vannak gátlásokkal küzdő szuperhősökkel és mindaddig példátlanul összetett lelkivilágú rosszfiúkkal – ragyogó elmésséggel és lélektani finomsággal egészítették ki a műfajt, amely azelőtt főként a jó és gonosz örök küzdelmének lapos és közhelyes ábrázolásaira korlátozódott. Lee az emberivel egészítette ki az emberfelettit, és ezáltal a 20. századnak új mitológiát alkotott. 


Egy ​új klasszikus: a jól ismert skandináv mítoszok a történetmesélés nagymestere, Neil Gaiman elképesztő átiratában.Az ősi történetekből Gaiman regényszerű ívet kovácsol, kezdve a kilenc világ legendás megteremtésével, majd sorra veszi a félistenek, törpék és óriások tetteit. Például Thor pörölyének ellopását, aki ezután kénytelen nőnek öltözni – ez az ő szakállával és étvágyával nem kis feladat –, és úgy visszalopni. De elmeséli a legmeghatóbb történetet is, amikor Kvasir, a legbölcsebb isten véréből megfőzik azt a sört, amely aztán létrehozza a költészetet. A számtalan kaland Ragnarökkel, az istenek alkonyával, új idők és emberek születésével zárul. Gaiman keze alatt a régi poros mítoszok újra élettel telnek meg. A regény mesteri és szellemes prózája kiemeli az istenek versengő énjét, megmutatja hajlamukat arra, hogy átverjenek másokat, és őket is átverjék, valamint megismerteti az olvasót azzal a tulajdonságukkal, hogy a szenvedélyt mindig hagyják felülkerekedni a józan eszükön. 


Az odaadó testvérpár Scarlett és Tella épphogy csak megmenekült Caraval legutóbbi játékából, miközben kegyetlen apjuk markaiból is sikerült megszökniük. Megnyerték a legendás játékot, ami másokat őrületbe kergetett –vagy rosszabb. Így a lányok jövője rendben kellene, hogy legyen. 
Ám Scarlett nem tudja, hogy annak köszönhetően nyertek, hogy Tella egy kétségbeesett alkut kötött egy rejtélyes idegennel. Eljött az idő, hogy Tella adósságát behajtsák. Tella tartozását ezelőtt még senki nem volt képes teljesíteni: megtudni Caraval mesterének, Legendnek az igazi nevét. 
Tella egyetlen esélye, hogy felfedje Legend valós személyét az, ha újra játszik a játékban, így a lány beleveti magát Caravalba. A játék mindig is a bátorságról, ravaszságról és áldozatról szólt. Ám most a tétek még magasabbak, mert ezúttal Caraval nem csak egy játék… 

Anno én imádtam a Caravalt minden egyes hibájával együtt. Meglepett, hogy végül sorozattá növi ki magát a regény, de úgy voltam vele, ha Stephanie Garber másodszorra és harmadszorra is hozza azt a varázslatot, amit a kezdő kötetben, akkor miért is ne?! Sajnos a Legendary elolvasása után sokkal inkább az van bennem, hogy miért nem kellett volna folytatni ezt a történetet. 



A különleges képességekkel megáldott/megátkozott, 16 éves Jacob Portmant a szülei épp elmegyógyintézetbe készülnek szállítani. Az átlagos amerikai kisvárosi család ugyanis egy szót sem hisz el a fiú kalandjaiból és hőstetteiből a különlegesek – üresrémek és lidércek által fenyegetett – világában. Pont jókor jelennek hát meg az autó előtt Jacob különleges barátai. 
Az időhurok szorításából szabadulva immár valamennyien a hirtelen előreöregedés veszélye nélkül mozoghatnak térben és időben. Útra kelnek az egykori londoni nyomornegyedből, Devil's Acre-ből, hogy felfedezzék a jelen normális Amerikáját, de az amerikai különlegeseket is. A kalandokban bővelkedő úton vezetőjük a mindkét világot ismerő – és a jelenben valóban csak 16 esztendős – Jacob… 

Nem titok, hogy bárki kérdez a különleges gyermekek világáról, annak egyből nekiállok promózni a sorozatot. Bár sokan vontatottnak (ez igaz) és unalmasnak (na ez már nem) tartják, számomra Ransom Riggs egy kiemelkedően egyedi világot és történetet teremtett az ifjúsági regények sorában. A trilógia olyan szép, kerek lezárást kapott, hogy kicsit tartottam attól, hogy a folytatás mit fog tartogatni a számunkra. Nem akartam csalódni. 


Nahri ​sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi. 

Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak. 

Mostanában egyre több olyan regénnyel találkozom, amely valamilyen sivatagi világba kalauzol el. A Bronzvárosra elsősorban a borítója miatt figyeltem fel, utána pedig tartottam attól, hogy csupán egy újabb klisés történettel fogok megismerkedni. Viszont óriásit tévedtem, ugyanis hatalmas pozitív csalódásban volt részem. 

Óvakodj az élőktől! 
Ne bízz a holtakban! 
Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét. 
A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik. 
A Hollókirállyal Maggie Stiefvater felteszi a koronát remekművére. 
A legvonzóbb, legérzelmesebb, legelbűvölőbb mágikus világ, amit írói fantázia teremthet. 

Még középiskolás koromban volt először szerencsém Maggie Stiefvater könyveihez. A farkasos sorozatát imádtam, a Hollófiúkkal ellentétben. Akkoriban valamiért nem nyűgözött le az ő történetük. Nagyon vontatottnak és unalmasnak találtam, úgy éreztem semmiről sem szól, de az újraolvasáskor már beszippantott a különös hangulata. 



Képzelj el egy világot, ahol minden tettedet és életed minden jelentősebb eseményét a bőrödre tetoválják! 

Saintstone-ban nincsenek titkok: születésed pillanatától kezdve megörökítik a bőrödön az elért eredményeidet, kudarcaidat és életed minden fontos pillanatát. Vannak megbecsült jelek, amelyek azt üzenik a külvilág felé, hogy jó ember vagy. És vannak szégyenletes jelek, amelyek árulóként megbélyegeznek. Leora az apja halála után abban talál megnyugvást, hogy az apja bőre gyönyörű történeteket mesél. Ez egészen addig tart, amíg Leora föl nem fedez az apja tarkóján egy jelet… a jel a Saintstone-ban elkövethető legnagyobb bűnt szimbolizálja. Leora rádöbben, hogy nem ismerte a saját édesapját. Miközben próbálja az igazságot kideríteni, megismerkedik Oscarral, aki egy bűnöző fia. Ahogy a fiatalok lassan közelebb kerülnek egymáshoz, Leorában úgy erősödik a kérdés: a fiú jelenti majd számára a megoldást, vagy csak bajt hoz a fejére? 

Alice Broadway könyvére –kicsit sem meglepő módon- a borítója miatt figyeltem fel. Majd egyre inkább elkezdett foglalkoztatni, hogy vajon milyen módon épül be a tetoválások témája a regény történetébe? Összességében kissé ambivalens érzéseket tudhatok magam mögött, de lássuk is, hogy miért. 


Lowen Ashleigh épp egy anyagi csőd szélén álló íróként élte mindennapjait, amikor elfogadta élete ajánlatát. Jeremy Crawford, aki egyben a bestseller szerző, Verity Crawford férje is, felbéreli Lowent, hogy sérült felesége helyett fejezze be a világhírű könyvsorozatát. 

Lowen ellátogat a Crawford birtokra, abban bízva, hogy átrágva Verity több évnyi jegyzetelését és vázlatait, elég anyagot talál ahhoz, hogy nekikezdjen a projektnek. Ám Lowen a legkevésbé sem számít arra, hogy a káosz uralta irodában egy olyan befejezetlen önéletrajzi regényre bukkan, amelyet Verity a kíváncsi tekintetek elől rejtegetett. Töredelmes vallomások sorozata követi egymást az oldalakon, beleértve Verity emlékeit a lánya halálának napjáról. 

Lowen úgy dönt, hogy rejtve tartja a kéziratot Jeremy elől, tudván, hogy a tartalma lesújtaná a már így is gyászoló édesapát. Ám ahogy Lowen érzései egyre erősödnek Jeremy iránt, ráébred a számos előnyre, amire szert tehetne, ha Jeremy elolvasná felesége szavait. Hiszen hiába Jeremy odaadó szerelme sérült felesége iránt, ha a borzasztó igazságra fény derülne, a férfi többé képtelen lenne szeretni Verity-t. 

Ömlenghetnék egy sort CoHo eddigi munkásságáról, de azt hiszem felesleges. Aki követi az értékeléseimet a műveiről, az tudhatja, hogy kevés kivétellel az egyetlen olyan szerző, akinek a romantikus könyveiért rajongok. Így külön örültem, amikor megtudtam, hogy a megszokott mellé kapunk egy pszicho-thriller szálat is. Sőt, kíváncsi voltam miképp tudja mindezt beépíteni az írónő a megszokott felállásba. 


Amy ​Forester élete nem könnyű; úgy tűnik, senki sem érti meg tetteinek mozgatórugóit. Amy a híres íróval, David Penningtonnal él párkapcsolatban. A férfi nem olyan régen publikálta gyerekkori memoárját, amiből ország-világ számára kiderül, hogy Amy korábban az író bátyjával, Chrisszel járt jegyben. David testvére öngyilkosságát követően határozza el, hogy megosztja mindenkivel gyermekkora borzalmait, alkoholista édesanyjuk bántalmazásait és zűrös kapcsolatát Amyvel. 
Amy a rágalmazások után dönt úgy, hogy megírja a saját történetét, és elmélyed a múlt eseményeiben. Emlékeit a Pennington fiúkról egészen a megismerkedésüktől kezdi, majd elmeséli Chrisszel való kapcsolatát, és azt, hogy milyen is volt egy súlyosan önbántalmazó fiú és drogfüggő testvére mellett élni. Bár az írás ad némi megkönnyebbülést neki, de a visszaemlékezés és Chris halálának közelgő évfordulója feltépi a fájó sebeket. Vajon sikerül majd Amynek a felszín felett tartania Davidet? Túlélheti szerelmük a próbatételt? Egyáltalán lehetséges egy elvesztett személy árnyékában felépíteni egy párkapcsolatot? 

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy belekezdjek-e a Pennington-testvérek sorozat második részébe. Pedig Szaszkó Gabriella levett a lábamról az első résszel. Nagyon élethűen írta le a történéseket és teljesen magába szippantottak az események. A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt a Maradj velem. A folytatással kapcsolatos hezitálásom fő oka, hogy Amy szemszögén keresztül láthattuk a dolgokat, akit –oly sok David rajongóhoz hasonlóan-, én sem tudtam megkedvelni. Nem akartam átélni, hogy mivel próbálja úgymond igazolni a tetteit. 


2017 egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikere, A tél jegyesei végre folytatódik! A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött. 

Bár A tél jegyeseit szerettem, különösképpen a könyv hangulatát és a világot, a vontatottság számomra sokat rontott az összképen. Ennek ellenére kétség sem férhetett hozzá, hogy nekilátok a folytatásnak és mennyire jól tettem! A Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban ugyanis sokkal többet nyújtott az első résznél. A továbbiakban az előző részre nézve spoileresen folytatom. 


Sempera királyságában idővel fizetnek, amelyet kivonnak a vérből, vashoz kötnek és meg is esznek azok, akik tovább akarnak élni. A tehetős arisztokraták, például a dúsgazdag Gerling-család, halálra adóztatják a szegényeket, hogy évszázadokkal megtoldhassák saját életüket. Senki sem gyűlöli jobban a Gerlingeket, mint Jules Ember, aki tíz éve az apjával együtt a szolgálatukban állt, amíg egy végzetes baleset arra nem kényszerítette őket, hogy éjnek évadján meneküljenek el a fényes kastélyból. Amikor Jules rájön, hogy az apja haldoklik, tudja, hogy vissza kell térnie Everlessbe, időt kell szereznie az apjának, mielőtt örökre elveszítené. Ám a visszatérés Everlessbe több veszéllyel – és kísértéssel jár – mint Jules várta. Hamarosan beletéved a sötét titkok mocsarába, és nem tud választani két testvér között, akikről azt hitte, hogy sohasem fogja viszontlátni őket. Döntéseivel megváltoztathatja a sorsot – sőt, magának az időnek a sorsát. 

Nem titok, hogy elsőként a könyv borítója fogott meg, sőt a történetről úgy alapvetően nem sokat tudtam, mielőtt beleolvastam volna. A vélemények és értékelések is elkerültek, így teljesen tudatlanul tudtam belevágni Everless kalandjaiba. Végül elég vegyes érzésekkel csuktam be a könyvet. 


Morrigan Crow elátkozott gyerek. Mivel épp Napszálltakor született, őt okolják minden bajért: ha megdöglik a konyhamacska, ha szívrohamot kap a kertész. Ám ami ennél is szörnyűbb, hogy a 11. születésnapján, pontban éjfélkor meg kell halnia. 
Csakhogy épp mielőtt tizenkettőt ütne az óra, az ajtóban megjelenik egy különös férfi, és azt kérdezi: „Mondd csak, akarsz-e élni?” Jupiter kimenti a Füst és Árny Vadászainak karmából Morrigant, és egy titokzatos városba, Nevermoorba viszi. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia. 
Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével. 

Váratlanul toppant az életembe ez a könyv, így az átlagos fangörcsöt leszámítva nem sokat hallottam róla. Egy könnyed gyerekmesére számítottam, de úgy érzem, lassan szívesebben keresgélek ebben a kategóriában, mert sokkal kreatívabb és összetettebb történetekkel találkozom, mint más korosztályi besorolásoknál. Ha így folytatják, a gyerekkönyvek lassan verik a mezőnyt.