Marissa Meyer: Winter ​(The Lunar Chronicles #4)

by Lorelei augusztus 20, 2018 0 megjegyzés 2018 átdolgozás cyberpunk Marissa Meyer retelling robot sci-fi The Lunar Chronicles urban fantasy young adult

A bejegyzés és fülszöveg cselekményleírást tartalmazhat az előző részekre nézve! 

A Holdbéli Krónikák lenyűgöző befejezését Hófehérke története inspirálta. 

Amikor Winter hercegnő 13 éves volt, az a hír járta, hogy szépsége hamarosan lélegzetelállítóbb lesz, mint mostohaanyjáé, a királynő Levanáé. Féltékenységtől vezérelve Levana elcsúfította Wintert. Négy évvel később a lány megesküdött arra, hogy felhagy varázserejének gyakorlásával. Sebhelyei ellenére Winter természetes szépsége, bája és gyengédsége olyan szintű csodálatot vált ki a Hold lakóiból, amelyet agykontrollal sem lehetne elérni. 

Winter megveti mostohaanyját, ám sosem tudta elképzelni, hogy szembeszálljon vele. Egészen addig, amíg rá nem ébred arra, hogy talán egyedül ő képes szembenézni a királynővel. Vajon főhőseink rátalálnak a boldogan befejezésre? 

Cinder és társai már évek óta boldogítják könyvmoly énemet. Részről-részre haladva, egyre jobban megszerettem és szívembe zártam a karaktereket és kicsit mindig vonakodva akartam befejezni a sorozatot. Egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen, de úgy éreztem ideje a 823 oldalas gyönyörnek nekiállni, bízva abban, hogy a több száz lap talán megnyugvást hoz fangörcsölő lelkemnek. Azt kell, hogy mondjam, telhetetlen énemnek ez sem volt elég. 

A harmadik rész végén Cinder és barátai elrabolják Kai-t, ezzel megakadályozva Levanával esedékes esküvőjét. A királynő katonákat küld a Földre, miközben a pestis is tovább terjed. A csapat egyre inkább tehetetlennek érzi magát, így lépésre szánják el magukat. A Holdra akarnak jutni, ahol Cinder szeretné felfedni a nép előtt, hogy ő az elveszett hercegnő, Selene. 

A történetről nagyon nehéz spoiler nélkül bármit is írni, de az biztos, hogy néhányszor sikerült meglepnie. Máskor biztos voltam abban, hogy valami félre fog menni, hiszen gyanúsan sok volt még hátra a könyvből. Imádtam, hogy a szereplők többféle párosításban és felállásban küzdöttek meg a helyzetekkel, összevissza ugráltunk a helyszíneken, de közben mégis minden logikusnak és jól kigondoltnak tűnt. Senki nem kezdett el irreálisan viselkedni, nagyon jól fel lett építve a feszültség, ami kellett is, hiszen nem lehet két óra alatt forradalmat szervezni. Bár több szálon futnak az események, gyönyörűen összeérnek az események. Mindeközben persze jut hely Hófehérke történetének újrameséléséhez is. Tökéletesebb lett egy puzzle-nél is. Ehhez társul még a Meyer-féle humor, a rengeteg édes pillanat és fantasztikusan felépített világ meglepetései. 

Jobban belelátunk a Holdlakók társadalmába, hogy Levana milyen rémuralmat és rendszert próbált fenntartani. A gazdag-szegény közötti hatalmas hézagot is megismerjük, hiszen míg a külterületeket az elnyomott munkásosztály képviseli, addig a fővárost a gazdagabb családok népesítik be. 

A karakterek, gyerekek a karakterek! Egyszerűen annyira fantasztikus és szívmelengető családdá nőtték ki magukat! Hihetetlen módon kiálltak egymásért, most már tényleg együtt küzdötték végig az oldalakat. Bár sokszor szétváltak, mégsem szűnt meg az egymás iránti aggodalom. *Szipog*. Le sem tudom írni, mennyire fantasztikusak a kicsikéim. Csak fangörcsölni vagyok képes. A regény közben többször is gondolkodtam azon, hogy ki a kedvenc szereplőm, de nem tudnám eldönteni melyik kezembe harapjak. Mindannyian annyira jól felépített személyiségek, miközben hihetőek és lehengerlőek. Ezen kívül rengeteget fejlődtek a regények alatt. 

Cresst és Ikót emelném ki leginkább. Talán az előbbi kicsit semleges maradt számomra a harmadik rész után. Cress nem a leghangosabb vagy legvakmerőbb lány, de ebben a részben ráébresztett arra, hogy talán ő a legvalóságosabb mindegyik főhős közül. Az emberek többsége nem a forradalmár, vagy alfa- típus, így az, ha feladjuk önmagunk biztonságát a szeretteinkért, annak ellenére, hogy rettegünk, talán mindennél sokkal nagyobb tettnek és fejlődésnek számít. Iko pedig, a kis robot a kezdetekről… aki megtanul szeretni. Hát kell ennél több? Imádom a Cinderrel való barátságát és hűségét. Winter és Jacin történetének talán nem jutott annyi idő kibontakozni, hiszen a többiek útját az írónő több könyvön keresztül is egyengeti. Ennek ellenére a retelling itt is nagyon jól sikerült, teljesen jól beleolvadt a könyv alapcselekményébe. 

Cinder végre megérett egy forradalomra. Sikeresen megérkeztünk arra a pontra, ahol levetkőzte a félelmeit és gátlásait. Többé nem hátrányként élte meg cyborg mivoltát, hanem belátta mennyire szerves részét képezi az életének. Sőt, ki mert állni azok ellen is, akik eddig elnyomták vagy elítélték. Kai maradt önmaga, az örök diplomatikus, aki képes minden helyzetből kimagyarázni magát. Scarlet és Wolf sem maradhat említés nélkül. Az előbbi akár műtét nélkül is elmenne szuperkatonának, csodálom az ő lélekerejét. Bár Wolfot továbbra is szeretem, nála futottunk pár szerintem felesleges kört. Thorne pedig maradt az a kategória, mint Kai, az örök lehengerlő, humoros, nőcsábász.

Összességében az egyik legkedvesebb sorozatom lezárását tudhatom magam mögött. Imádtam minden pillanatát és sajnálom, hogy véget ért. Ennek ellenére úgy érzem, hogy méltó befejezést kapott, szerintem mindenki meg lesz vele elégedve.

Lorelei