2018. február 11., vasárnap

Diana Gabaldon: Az ​idegen (Outlander #1)

1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után. Egészen addig, míg óvatlanul keresztül nem sétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen „sassenach” válik belőle, vagyis idegen – a háborútól és portyázó klánoktól sújtott Skót Felföldön Urunk… 1743. évében. 
Számára ismeretlen erők visszasodorták az időben. Claire olyan intrikák és veszedelmek között találja magát, amelyek az életét veszélyeztetik… és összetörhetik a szívét. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben.

Szerintem kevés embernek kéne bemutatni, hogy miről szól a könyv. Milliók imádják Diana Gabaldon történetét, az abból készült adaptációval egyetemben. Én sem képezek ez alól kivételt. Pár évvel ezelőtt az első évad ismertette meg velem az Outlander világát, így szokatlan módon a regényt olvastam el később. A robosztus féltégla láttán, azért kikerekedtek a szemeim, nem voltam benne biztos, hogy mire számíthatnék a 900 oldalas műtől. Szerencsére kizárólag pozitív élményekkel gazdagodtam.


A történetet teljesen jól összegzi a fülszöveg, főhősünk Claire, 1945-ben éli mindennapjait egészen addig, amíg a múltban nem találja magát Skóciában. Találkozik férje egyik ősével is, megismerkedik a felföldi klánok kultúrájával, miközben boldogulnia kell egy fejlettség szempontjából hátrányban lévő korban. Nincs áram, se autók vagy repülők és az elfertőződött végtagokat levágni szokás, nem pedig gyógyszeresen kezelni. A nőt gyötri a birtokában lévő történelmi tudás, hiszen ki tudja, milyen következményekkel járna, ha közbeavatkozna –arról nem is beszélve, hogy a boszorkányégetés akkoriban elterjedt volt.

Fogalmam sincs, hogy Diana Gabaldon hogyan érte el mindezt, de egyáltalán nem éreztem megterhelőnek a 900 oldalt. Több részre, több kisebb megpróbáltatásra oszlik az Outlander, én pedig sosem unatkoztam. Vagy a klánok életébe nyerhettem betekintést, vagy a kor kultúrájába és szeszélyeibe. Utaztam, ismerkedtem, sírtam és nevettem. Minden egyes sora lenyűgözött. Kicsit sem hatott vontatottnak, az írásmód annyira gördülékeny, hogy pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy már 150 oldallal odébb járok.


A sorozatnak köszönhetően nagyrészt ismertem a történetszálakat, egész jól emlékeztem arra, hogy mi fog következni, mégis nagyon jó volt feleleveníteni. Azt hittem, hogy a második évad folytatása előtt ezzel majd átismétlem a történéseket, erre kedvet kaptam az újranézéshez. Ennek részben az az oka, hogy a könyv nem tudja átadni a skót felföld gyönyörű tájait, a leírások képtelenek megragadni mindazt, ami az agynak is felfoghatatlan látványt nyújt.

Cselekmény szempontjából esetleg azt kifogásolnám –de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás-, hogy helyenként elég rosszul érzékeltem az idő múlását. Az írónő hiába írja le közel ezer oldalban az eseményeket, összességében nem keltette majdnem egy év elmúlását. Persze az utazgatások sok időt felemésztenek, viszont ez valamiért nem jött át. Nekem a szerelmi részből is ez vont le egy keveset, nem tűnt úgy, hogy már eltelt több hónap és tényleg ”indokolt” lenne.

Karakterek szempontjából van a másik apró észrevételem. Félre ne értsetek, imádtam Claire-t, viszont ha nem ő lett volna, aki a múltba kerül, akkor nem feltétlenül éli túl. A történelem körülvette mind a nagybátyja, mind pedig Frank révén. Ráadásul pont nagyobb hangsúlyt kapott a kor, amibe a nő csöppen. Emellett a világ egyik leghasznosabb tudásával, a gyógyítás rejtelmeivel rendelkezik. Gyógynövényeket, füveket fel tud használni, kötözni, csontokat helyre rakni. Szóval az összbenyomásom az volt, hogy ha én ébrednék arra, hogy az 1700-as években vagyok, könnyűszerrel meghaltam volna 10 perc után.

Ezt leszámítva nagyon szerettem Claire-ben, hogy mennyire kitartó, hogy kiáll magáért, az igazáért – noha ez sem volt feltétlenül elnézve a nőkkel szemben a 18. században. Talán túlságosan is feministaként hatott 1744-ben. Ám, őszintén szólva, ez annyira nem tudott érdekelni, örültem neki, hogy olyan nő szemén keresztül vezetett végig az írónő, akinek vág az esze, hihetetlenül okos és találékony.


Jamie személye az elején picit ”gyereknek” és naivnak tűnt helyenként. Aztán a cselekedeteivel és a háttértörténetével jól rácáfolt Diana Gabaldon. A fiúnak hatalmas szíve van és szintén hihetetlenül sok ésszel áldotta meg a sors. A mellékszereplők közül néhányat részletesebben is megismerhettünk (már amennyi belefért a könyvbe, anélkül, hogy az vont volna le az élvezetből), de bennük az tetszett, hogy nagy részük nem felszínes, hanem mélységgel megáldott húsvér emberek.

Bár még csak az első évad és regény történéseit ismerem, azt máris elmondhatom, hogy nagy kedvencről van szó. Teljesen behálózott a felföldi klánok élete, az egyetemen több beadandóm és prezentációm is az ő kultúrájuk köré épült. Nagyon nagy lelkesedéssel ajánlom mindenkinek az Outlandert, az élmény teljessé tétele érdekében pedig a sorozatot is.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképzőnek!

Lorelei

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése