2018. január 15., hétfő

Sarah J. Maas: A ​Court of Wings and Ruin (A Court of Thorns and Roses #3)


Küszöbön álló háború fenyeget mindenkit, aki kedves Feyre számára. A lány visszatért a Tavasz Udvarába, hogy információt gyűjtsön Tamlin terveiről, valamint a hódító királyról, aki térdre akarja kényszeríteni Prythiant. Annak érdekében, hogy Feyre sikerrel járjon, a megtévesztés halálos játékát kell űznie, ahol egyetlen hiba végzetes lehet nemcsak a lány, de az egész világ számára is.
Ahogy a háború lecsap mindannyiukra, Feyrének el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a káprázatos, ám halálos High Lordok közül, a legváratlanabb helyeken kutatva szövetségesek után. 
A sorozat harmadik kötetében a földet vörösre festi a tekintélyes seregek hatalomért való küzdelme az egyetlen dologért, ami képes mindnyájukat elpusztítani. 

Sajnos nagyon sok idő eltelt a megjelenés óta, mire elkapott a vágy, a hangulat a befejező kötet és úgy az egész történet lezárásához. Persze tudom, hogy még több könyv is meg fog jelenni ebben a világban, de most valaminek akkor is vége van. Nagyon féltem ettől a kötettől, mert elég sokan csalódtak benne. Ehhez mérten próbáltam lejjebb helyezni a mércét, az elvárásaimat. Sőt, őszintén megmondva nem is tudom, hogy mire számítottam. Ezt figyelembe véve, én meg voltam elégedve az ACOWARral. 

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz a MÁSODIK részre!


A történet ott kapja el a szálat, ahol Feyre Tamlin udvarában igyekszik bosszút állni, ami abból áll, hogy belülről akarja az ellenséget szétszedni –nagyon okos. Mindeközben az sem hátrány, hogy Hybern terveiről akar információt gyűjteni, hogy azt továbbítsa Rhys-nek. Váratlan fordulatok után azonban visszatérhet párjához, hogy megkezdjék a felkészülést a végső csatára. 

A könyv elején imádtam, ahogy Feyre nagy manipulátort játszik. Minden egyes lépésének, hangszínének, helyszínnek megvolt a célja. Egyrészt imádtam olvasni, ahogy hülyére vesz mindenkit, másrészt nekem kicsit képtelennek tűnt. Ha belegondolok abba, hogy Feyre a több száz éves, harcedzett embereket átejti, akik közül alig-alig gyanakszik valaki, akkor azért nem tudok elmenni emellett kétkedés nélkül. Egy ilyen szintű manőverezés kidolgozása akár hetekig is eltart. Persze a lány többször is tanúbizonyságot tett már a talpraesettségéről. Továbbá figyelembe vehetjük az emberi érzéseket is tényezőként, amik hajlamosak elvakítani minket, de én valahogy nem tudom felfogni, hogy ő mikor lett ekkora stratéga. Pláne az első rész után. Mindegy is, jó volt látni, hogy azért nem feltétlenül halad minden az elképzelései szerint. 


A továbbiakban láthatjuk, hogy Feyre testvérei miként fogadják a halhatatlanná válást. Imádtam, hogy ez viszont nagyon is valóságos volt. Mindenki kicsit megtört és reményvesztett volt a királlyal való találkozás után. Sokan ismerkedtek, próbálgatták a másikat. Elég sokféle szál volt még nyitva az első két rész után, amiket folyamatosan fejben tartottam olvasás közben. Példának okáért ott volt a királynők kérdése, Drakon és Miryam, Lucien-Elain, Vassa, valamint az Archeron apuka is nagyon eltűnt. Ötletek, hogy Amren milyen lehet valójában, kiaknázatlan szereplők úgymint a Weaver, a Bone Carver, hogy Feyre megtanul-e valaha repülni, valamint a többi udvar kiléte, a nagyurak személye elég sok lehetőséget rejtett magában. Ezek közül több szál is lezárt lesz az ACOWAR végén, de a spoilerek elkerülése végett inkább nem részletezném teljesen, hogy melyek. 

Amit mégis mindenképpen megemlítenék, hogy jó volt megismerni a többi udvart. Bepillantást nyerhettünk a High Lordjaik történetébe, hogy mi motiválja őket. Eleinte 1-2 szereplőnél nem éreztem éles személyiségbeli különbséget, néhol össze is kevertem őket, nem tudtam hirtelen társítani, hogy ki melyik udvarnak is az ura. A kötet vége felé pedig az írónőhöz híven, olyan szinten felpörögnek az események, hogy sosem találtam olyan fejezetet, ami után legalább annyi szünetet tarthattam volna, hogy kimenjek a mosdóba. Eskü még oda is vittem magammal a könyvet. Nagyon féltettem a kedvenc szereplőimet, meg úgy alapvetően mindenkit, aki a mi oldalunkon harcolt. Örültem neki, hogy érezhetően komolyra és feszültre sikerültek ezek a jelenetek. Fordulatok voltak benne, leginkább olyan téren, hogy kiben bízhatsz meg, de nagyrészt minden más kikövetkeztethető. 

"-Utálom a háborút.
-Szintén.
-Nemcsak a halál és a borzalmak miatt -folytatta Mor. -Hanem azért is, amit velünk is tesz.
Ezek a döntések és a következményeik.
A szereplőket elnézve többen elkezdtek kicsit idegesíteni ebben a részben. Feyre igazából hozta önmagát, az igazi fejlődésen már az ACOMAFban végbement, itt leginkább csak feltette az i-re a pontot. Rhysben elkezdett zavarni, hogy folyamatosan titkot tart a leghűségesebb barátai és társai előtt is. Szükséges lépéseket tesz meg, de a körítése számomra hagy kivetnivalót maga után. Kedvencem volt, amikor Feyre megkérte Ryhst, hogy bármit tesz is, ez kényes téma, vegye figyelembe Mor érzéseit. A sötét nagyúr bőszen bólogatott, majd csak azért is megbántotta Mort. Aki egyébként szintén bosszantott rendesen. Nem tudtam hova tenni eleinte. Idegesítően beszólogatott, hisztizett, hozzá nem illően bánt másokkal, sokszor szinte kisajátított magának karaktereket. Mintha elfelejtette volna a nagyobb célt, amiért harcolnak. Azrielt és Cassiant, valamint Amrent továbbra is imádom, Nesta és Elain pedig mostanra érett be, igazán sokat nőttek a szememben. A többi udvar is tartogatott olyan karaktereket számomra, akik a szívemhez nőttek. Tamlin volt egyedül, akin egyrészt nem tudtam teljesen kiigazodni, másrészt megint hozta a –már elnézést- de idióta formáját. Olyan sértegetéssel kombinált durcás érvelést nyomott le, hogy én csupán hangosan felnevettem rajta. 

Innen SPOILERESEN folytatom, CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE! 

Ami zavart még: Archeron apukának nagyon kevés szerep jutott. Sajnáltam, hogy őt megölték, pedig kíváncsi lettem volna, hogy milyen mondanivalója lett volna a lányainak, mit szólt volna Rhyshez stb. Nem nagyon éreztem át a drámát sem, hogy pár fejezettel a vége előtt megölték Rhyst, hogy a következőben visszahozzák. Nekem itt nem volt meg a kellő érzelmi hatás. Elvileg semmilyen következménye nem volt az egésznek, legalábbis én nem emlékszem rá, nem kapott plusz erőt sem. Továbbá, számomra elég elcsépelt megoldás volt ez az „utolsó pillanatban érkező felmentő sereg” ráadásul kétszer vagy hányszor is eljátszva. Az utolsó pedig, hogy örülök persze, hogy sok a túlélő, viszont túl sok. A szerethető karakterek közül senki nem halt meg és ez eléggé hihetetlen egy ekkora ellenféllel szemben. De még a mellékszereplők közül is az elhanyagolhatóbbak. Na ne már....

SPOILER vége 

Összességében nézve kedvenc könyvet nem avattam benne, számomra a második rész vitt mindent, viszont nem volt csalódást keltő sem. Maradtak még nyitva szálak, amikre remélem választ kapunk a későbbiekben. Nagyon szerettem minden egyes sorát az eddigi 3 kötetnek, valahogy bearanyozták a napomat. Kellett, mindegyik kellett ahhoz, hogy teljes legyen velük az életem. Köszönöm a felejthetetlen élményt.

Lorelei

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése