2018. október 2., kedd

Alexandra Bracken: Világok ​utazói (Passenger #2)

Etta ​Spencer nem sejtette, hogy időutazó, egészen addig, amíg egy napon a tengeren ébredt, a múltban. Az első kötet folytatásában, megfosztva a nagy hatalmú varázstárgytól, ami egyetlen reménye volt anyja megmentésére, ezúttal szintén időutazó kedvesétől, a 18. századi kalóztól, Nicholastól szakad el, csakúgy, mint a saját természetes életidejétől. Mikor akarata ellenére a Gubancolóknál köt ki – e lázadó utazók vették el tőle a csillagórát –, megesküszik, hogy megszerzi tőlük a csodatévő műszert, és végleg megsemmisíti. Ehelyett vezérük, Henry Hemlock felfedi előtte titkát. 
Hirtelen minden megkérdőjeleződik, amiért Etta eddig küzdött. Olyan útra kell lépnie, amely egész jövőjét átformálja. Nicholas a lány keresésére indul. Segítői és társai ebben, a kezdetben ellenséges Ironwood rokona, Sophia és az eleinte szintén érdekből melléjük álló kínai zsoldoslány, Li Min. Nemcsak Ettát keresik, de a mindent befolyásoló, az idővonalat átállító csillagórát is. Ez utóbbi egyre iszonyatosabb pusztítást okoz, s a tét is fokozatosan nő. Mindeközben egy olyan ősi erő is belép a műszerért folyó küzdelembe, amely sokkal hatalmasabb és gonoszabb, mint az egymással vetekedő időutazó családok. A tét immár egy világégés. 

Alexandra Bracken engem egy kilóra megvett Az idő vándoraival, így kérdéses sem volt számomra, hogy belevágok a folytatásba. Ugyan akadtak logikai bakik az első részben, de összességében olyan élményt nyújtott a kezdés, hogy könnyen átsiklottam felettük. 


Az első rész végén kiderült, hogy Etta édesanyjának több rejtegetnivalója van, mint azt először gondoltuk volna. A lánya eltűnt, ő pedig jóformán érdektelennek tűnő módon Nicholasra bízza a megoldást. Váratlan párosítások kovácsolódnak annak érdekében, hogy megóvják az asztrolábium illetéktelen kezekbe jutását. 

Egyszerre voltam nagyon elégedett és elégedetlen ezzel a regénnyel. Nagyon tetszett, hogy váltakozó, több szálon futó cselekményt kaptam. Szerintem jót tett a történetnek, hogy a karakterek szokatlan felállásban küzdötték végig az eseményeket. Sokkal élvezhetőbb volt látni a különböző ellentéteket és az ebből adódó karakterfejlődéseket, annál mintha a szerelmespár 400 oldalas nyáladzásának lettünk volna kitéve. 

Ez az alapfelállás lehetővé tette, hogy több helyszínt és embert is megismerhessünk. Így találkozunk Etta igazi édesapjával, akit nagyon megkedveltem, bár végig motoszkált a fejemben egy gyanakvó hozzáállás az illetőhöz. Mindenki túl könnyen elhitte és konstatálta, hogy akkor ő az apuka. Sőt, a lány azért meglepően és indokolatlanul naivan és közvetlenül állt mindenkihez. Simán el lehetett volna hitetni vele bármit. 

Mondjuk ez bizonyos szinten szerintem az olvasóra is igaz. Alexandra Bracken annyiszor és ráadásul részletesen, több oldalról megközelítve is megpróbálta elmagyarázni az időutazás minden rejtelmét, de én úgy érzem sikertelenül. Amint végre logikussá vált egy aspektusa, jobban belegondoltam és rájöttem, hogy az nem lehetséges. A végére már annyira belezavarodtam, hogy inkább hagytam, hadd tukmáljon rám az írónő mindent, akár egy hajthatatlan könyves akció.

Ehhez hozzáadódott egy másik bosszúságom is. Nicholasnak kiemelt szerepet szánt az írónő, de ő
ehhez túl elnyomott karakter volt a női főszereplők mellett. Olyannyira nem tudott érvényesülni egyetlen férfi karakter sem, hogy még az LMBTQ szál is női oldalon futott. A főgonosz is picit gagyi összbenyomást keltett, mert olyan semmilyen volt az egész. 

Adott volt egy nagyon jó téma, az időutazás, több helyszínen, több szálon futó cselekmény, szerethető és értelmes karakterekkel, de összességében valahogy nem állt össze egy kerek egésszé. Nem tudom azt mondani, hogy rossz volt, de azt sem, hogy minden tetszett. Olyan volt, mint a tészta, amit nem tudsz rendesen összegyúrni. Ettől függetlenül nagyon szépen megírt regényről van szó és mindenképpen figyelni fogom Alexandra Bracken műveit.

A könyvet köszönöm szépen a Maxim Könyvkiadónak!

Lorelei

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése